„Én vagyok magamnak a legfontosabb a felépülésemben. Lehet, hogy gázul hangzik, de ez akkor is így van.”

Kamaszkorában a Két Lyukú kocsmájában merült el naponta, később mindent kipróbált, ami csak szembejött. Aztán amikor rehabra került, bár az egyik legfiatalabb kliens volt ott, mégis otthonosabban érezte magát bent, mint a családja körében. Ma szociológia mesterképzésre jár, önkénteskedik, sportol, és folyamatosan dolgozik a felépülésén. Németh Brigi – ma már 8 éve józanul élő  felépülőt – a Kék Pont Színházterápiás  Műhelyében ismertük meg.

KP: Sokan azt mondják, hogy a felépüléshez előbb igazi leépülést kell megélni. Nálad ez hogy és mikor kezdődött?

NB: Nagyon fiatalon, 12-13 éves koromban. Egy vidéki városban jártam 6 osztályos gimibe, amikor már mindent kipróbáltam, a piától kezdve a füvön át, a töltőgázig. Úgy éreztem akkoriban, hogy nekem tényleg mindent ki kell próbálnom. Kíváncsi voltam és bevállalós. Vagy talán vadócnak mondhatnánk.

KP: A korai kezdés miatt is adódik a kérdés, hogy otthon vagy a suliban nem vették ezt észre?

NB: Dehogynem! Ki is rúgtak az iskolából később, a sok igazolatlan órám miatt. Otthon meg nem beszéltünk róla. Van egy 12 évvel fiatalabb tesóm, aki nagy figyelmet igényelt. Én magányos és gyökértelen voltam. Leginkább csapódtam ide-oda, ilyen-olyan társasághoz. Aztán amikor a szüleim válása után felköltöztünk Pestre, és én anyuval maradtam, átkerültem egy fővárosi suliba, ahonnan minden nap kocsmázni mentünk. A Széna téren működő Két Lyukúban vesztem el, naponta, onnan estem haza késő este éjjel. Együtt voltunk, dumálgattunk, csocsóztunk.

KP: Édesanyád próbált ezen változtatni?

NB: Szerintem eszköztelen volt. Mondjuk én ritkán ittam magam csúnyán készre, de napi szinten ittam. A tanárok visszajelzéseit leszartam, anyuval meg folyton feszegettem a határokat. Sok otthoni balhé volt, szobafogság, de valóban nem hatott semmi. A nagyobb gond akkor kezdődött, amikor már ne oda, hanem partikra kezdtünk el járogatni, minden napra volt vmi éjszakai program. Szerda Kultiplex, csütörtökön Kasmír, pénteken-szombaton meghirdetett partikon voltunk, vasárnap…

KP: Honnan volt erre pénzed?

NB: Fogalmam sincs. Volt egy kis zsebpénzem, meg hát árultam néha magam is ezt – azt a bulikon. Fura, de tényleg nem volt félelemérzetem sem, enyém volt a világ, menőnek gondoltam magam. Ezzel együtt, 16-17 évesen egy viszonylag csendes, de cinikus lány voltam. A szintetikus drogoktól viszont fokozatosan és nagyon leamortizálódtam. Áttértem a heroinra, s ezzel kezelhetőbbé is váltam, mert kevesebbet jártam el otthonról és végül elég magányos maradtam.

KP: És akkor már segítséget kértél?

NB: Még nem. Kimentem Egyiptomba, hogy búvároktatóként dolgozzak. De már elvonásban utaztam ki és úgy elkapott idővel a szorongás, amire ópiumot használtam, hogy teljesen szétestem. Lépnem kellett. Elmondtam a szüleimnek, hogy én a drogokkal végeztem, és kértem, hogy keressünk segítséget. Így kerültem előbb a Nyírő addiktológiájára, két hétre, aztán onnan a Kovácsszénáján működőd rehabra. (Mérföldkő Egyesület Rehabilitációs Otthon, a szerk.) Ott nekem nagyon jó volt.

KP: Nagyon fiatalon kerültél rehabra, nem volt nagyon nehéz azt megszoknod a kinti nagy szabadság után?

NB: Nem, mert ahonnan jöttem, az sokkal rosszabb volt.  Figyelj, nálunk otthon, amikor még a szüleim is együtt éltek, nem voltak nyílt balhék. Úgy értem, hogy velem veszekedtek, persze, de miközben rajtam kívül mindenki tudta, hogy válófélben vannak, csak én nem tudtam róla. Csak az iszonyú feszültség volt mindig kitapintható. A rehabra meg valami gyermeki idealizmussal kerültem. Örültem neki, hogy kirándulni, kertészkedni, túrázni fogunk az új barátaimmal. És tényleg megszerettek, elfogadtak.

KP: Azért ez túl simának tűnik így, ott azért mindenkinek dolgoznia kell magán, keményen.

NB: Persze. Ez nem jelenti azt, hogy bent egyáltalán ne lettek volna konfliktusaim! Volt, aki nagyon idegesített bent, őt piszkáltam is sokat egy ideig. A többiekhez képest én kamasznak számítottam, és a józansághoz, felépüléshez egész máshogyan álltam, mint akik már 10-15 évvel idősebbek voltak nálam.

KP: A szüleid bekapcsolódtak a terápiába, hozzátartozóként részei voltak a folyamatnak?

NB: Egyszer voltak lent, egy színházterápiás színházi előadásunkon. Pont az volt a rehabon az egyik legnagyobb pozitívum, hogy ott nem voltak részei az életemnek. Szeretem őket, most már más is a kapcsolatunk, de akkor még számomra mérgező szülők voltak. Az intézményvezető azt mondta nekik, hogy mostantól pont az lesz a legnagyobb segítség tőlük nekem, ha nem segítenek.

KP: És a rehab után újra Pest?

NB: Nem. Egy ideig Félutasházban laktam Pécsett és egy józan-kávéházban dolgoztam a városban, más felépülőkkel együtt.  Utána is maradtam Pécsett, és elkezdtem az egyetemen a szociológia alapsképzést, mellette folyamatosan jártam egy anonim önsegítő közösségbe, egy 12 lépéses programba.

KP: Oda ma is jársz?

NB: Járok, általában heti 1-2 alkalommal. Az elején még olyan is volt, hogy napi több gyűlésre is beültem, akkor az jelentet védelmet, biztonságot.

KP: És miért a szociológiára esett a választásod?

NB: Nem is tudom igazán, csak azt, hogy már a gimiben is szerettem a társadalomismeret órát, és abból még akkor is ötös voltam, amikor már komoly gondok voltak. Talán a töri tanár hatása is, talán jó érzékem volt hozzá… Most is izgat, amit tanulok, a mesterképzést végzem a Corvinuson. Közben pedig önkénteskedem is, a Budapest 100 programban.

KP: Érdekes, hogy az a sorozat, az építészeti értékeken túl, éppen  a gyökerekről, a múlt megidézéséről, a közös emlékezet életben tartásáról szól… Most is édesanyáddal laksz, újra?

NB: Nem, egyedül. Örököltem egy lakást. És most már én vagyok magamnak a legfontosabb a felépülésemben. Lehet, hogy gázul hangzik, de ez akkor is így van. Ha önmagammal harmóniában tudok lenni, akkor minden más is rendben lesz. Nekem az a fontos, hogy ne ijedjek meg a kihívásoktól, ne meneküljek el, ha valami próbára tesz, és hogy magamat tudjam adni az emberi kapcsolataimban!

KP: Eszedbe jut, hogy visszaeshetsz?

NB: Tavaly volt egy összeomlásom, amikor egy szakítás után és egy utált munka mellett nagyon megijedtem, mert attól féltem, hogy meg fogok bolondulni! Valóban pszichotikus tüneteket produkáltam. Nem akartam használni semmit, bár a gondolat átfutott az agyamon, hogy ha most ennyire rossz minden, legalább egy kicsit érezzem jól magam! Hogy elindulok és szerzek egy kis barnát… (heroint, a szerk.) De végül bementem a kórházba, és ott segítettek. 8 éve vagyok józan.

KP: És a Kék Pontos színházterápia most hogy illeszkedik az életedbe?

NB: Azt nagyon szeretem. Segít közelebb kerülni az érzéseimhez, fesztelenül megélni azokat. Haláli jó csapat, nagyon jó köztük lenni!

KP: A kezeden mi az a tetoválás, ami kilátszik? Megnézhetem a teljeset, hogy mi van ráírva?

NB: MESS. Magyarul zűrt vagy rendetlenséget, káoszt jelent. A különböző chat szobákban az volt régen a nick nevem. De több tetoválást nem tervezek, mert nem bírom már a fájdalmat.

KP: És ez a tömött hátizsák, ami nálad van? Merre indulsz most tovább, utazol?

NB: A barátnőmhöz megyek, akinek a születésnapját fogjuk megünnepelni. Tortát is sütünk. Szívesen futok, úszom, görkorizok, most éppen az úszócuccom van még nálam. Este még úszni is lemegyünk együtt. Tudod, már nem úgy bulizunk, mint régen, mi így ünneplünk!