Mindenestül odaadni magam – egy felépülő társfüggőből lett segítő története

Eredetileg néprajzkutató, első szakdolgozatát a csujogatások mentális szerepéről  írta. Később dolgozott drogrehabilitációs intézetben, ahonnan az akkor még fel nem ismert és kezeletlen társfüggősége miatt kellett távoznia. Sok év önismeret és terápia mellett vált maga is segítővé. Felépülő társfüggőként márciustól a Kék Pont új Felépülési projektjében kapott feladatot. Folyamatos önképzéssel tartja karban magát, és úgy érzi, most végre átadhatja másoknak is a felépülés legfontosabb megtapasztalt örömét. A Felépülésről szóló interjú-sorozatunkban most Békési Tímea addiktológiai konzultánssal beszélgettünk.

– Szerinted honnan indul a Te felépülési történeted?

BT: A második válásom után, 34 éves koromban kezdődött. Amikor mindent újra kellett kezdenem, mert addig teljes szimbiózisban éltem a férjemmel. Mindketten néprajzosok voltunk, egyébként mindketten alkoholbeteg család gyermekei, és Mosonmagyaróvárról 7 évig jártunk ki együtt kutatni, gyűjteni egy Kolozsvár melletti faluba.  Közös volt az érdeklődésünk, a baráti körünk, a tánc, amit mindketten imádtunk, kereset kiegészítésként az anyósommal jártam át Ausztriába takarítani. És hosszas nyűglődés után, a férjem kilépett a kapcsolatból, nekem pedig elölről kell felépíteni az életemet.

– Gondolom ez egyszerűbben hangzik, mint ahogy az a valóságban ment…

BZ: Pár évig csak sodródtam. Pécsre jártam egyetemre, amit akkor kezdtem önállóan komolyabban venni, mert addig még csak nem is bíztam magamban. Iszonyú frusztrációim voltak, hogy egyedül kevés vagyok mindenhez.

–  Ez miből eredhetett, ma már látod ezt?

BT:  Igazi falusi gyerekként nőttem fel a Szigetközben, tavasztól őszig játszottunk kint a porban. 20 évesen mentem először férjhez, ami leginkább a szülőkről való leválási kísérletemről szólt, de egyik sem sikerült. Nem tanultam meg az önállóságot, amire még rátett az a tudat is, hogy az én kis falusi iskoláimmal nem lehetek elég okos semmihez. Az első komoly, igazi saját  sikeremet végül is pont a második férjem mellett halogatott egyetem várva várt befejezése, a diplomavédésem hozta meg.

–  Mi foglalkoztatott akkortájt néprajzosként, volt annak már köze a majdani segítői pályádhoz?

BT: Tudatosan nem volt, de valójában mégis. Az ún. táncszókat kutattam, a csujogatásokat, amiketén főleg lakodalmakban figyelhettem meg. Amikor rájöttem, hogy azok a rigmusok rendet raknak vitás kérdésekben, visszajelzéseket adnak örömteli és rettentő nehéz, tragikus élethelyzetekről – mindezt egy kulturált és a közösség által elfogadott formában – feltárult előttem egy csodálatos világ. Azt láttam, hogy az asszonyok  – és kevesebben ugyan , de férfiak is – ilyenkor őszintén kimondják azt, ami van. Néha  improvizálnak, de akad, amikor előbb gondosan megírják, majd kikiabálják a fájdalmaikat. Emlékszem, azt mondta az egyik legnagyobb szaktekintély a szakdolgozatomra, hogy „Nagyon jó! Ugyan kicsit pszichologizáló, de jó!”

– És hogy kerültél a szenvedélybetegekkel kapcsolatba?

BT: Véletlenül. Találtam egy felhívást az egyetemen, amikor éppen munkát kerestem. A néprajz és a szociális munka szak közös folyosón volt, és azt hittem, hogy a plakát, amin egy nemrég indult rehabilitácós intézménybe kerestek fiatal segítőket, nekünk, néprajzosoknak is szól. Gondoltam, biztos baleseti sérültekhez keresnek segítőket, esetleg takarítani is kell körülöttük, amihez pedig értettem.

– És gond nélkül felvettek, ahogy neked is mindegy volt, hogy végül is egy drogrehabról van szó?

BT: Látták, hogy nagyon akarom a munkát, egy próbát megér, ha beletanulok. Nekem meg nagyon izgalmas volt, hogy drogfogyasztókkal találkozhatom, mert addig csak filmekben láttam olyat. És az egészben az volt a legelképesztőbb, hogy mégis, mikor beléptem első nap a rehab ajtaján, esküszöm rögtön azt gondoltam, hazaérkeztem!

– De mitől lehetett neked otthonosság érzeted?

BT: Ahogyan nekem sem volt semmim, úgy nekik sem volt semmijük. Nekem is mindent magam mögött kellett hagynom és újra kellett kezdenem az életem. Egy lépéssel jártam a kliensek előtt, csak talán akkor én már nem voltam annyira betojva, mint ők. Együtt tanultunk meg örülni mindennek, az éppen adott napnak, ahogyan az az anonim közösségek mottójában is benne van: Csak a mai nap! És együtt tapasztaltuk azt meg már józanul, hogy nem vagyunk egyedül, kell hogy legyen egy nálunk hatalmasabb erő, amiben bízhatunk. Ma már tudom, hogy ez a spiritualitás  elengedhetetlen élménye az anonim programban felépülőknek. (Anonim Alkoholisták, 2-3. lépés). Sokat tanultam a rehabon, két és fél évet dolgoztam ott.

–  És aztán tovább kellett lépned megint?

BT: Kirúgtak. Nagyon nagy hibát követtem el segítőként. Titkos kapcsolatba kerültem az egyik terápiát végzett, de még félutas házban lévő kliensünkkel, akit minden áron meg akartam menteni. Túl sok időt és figyelmet szántam rá, filmekkel, könyvekkel traktáltam, szoros kapcsolatban voltam vele. És erős vonzalom alakult ki köztünk. Teljesen átléptem a határokat. Éreztem, hogy nagyon rossz az, amit csináltam. Amikor kitudódott minden, az akkori főnököm azt mondta, hogy beteg vagyok, társfüggő, és kérjek segítséget!

–  Nem tartasz attól, hogy ez a mostani őszinteséged, a történeted nyilvánossága árthat a segítői hitelességednek?

BT: Nem, én ezt sokszor elmeséltem már.  Pontosan azért tartom fontosnak megosztani őszintén azt, ami történt, mert életem egyik legfontosabb, igazi fejlődést, kiteljesedést, örömet adó munkáját veszítettem el egy fel nem vállalt, kezeletlen betegség miatt. Mindent elvesztettem megint, azért, mert nem akartam tudomást venni arról, hogy társfüggő vagyok és hogy foglalkoznom kell magammal.

– Mihez kezdtél ezek után? Nehéz elképzelni, hogy a területen maradtál, hiszen kicsi szakma ez…

BT: Teljesen összetörtem.  Valóságos gyászfolyamaton mentem keresztül. Nagyon nehéz egy évem volt, rettenetesen szégyelltem magam. De akkoriban kezdtem el ACA (“Alkoholisták és más, rendellenesen működő családok gyermekei”) anonim  csoportba járni. Emlékszem, az első gyűléseken szembesültem azzal, hogy a„szennyeslista” 14 meghatározásából 12, csont nélkül igaz volt rám. És azzal is szembenéztem ekkor már, hogy a szűk családomban is volt súlyos szenvedélybeteg. Aztán egy év elteltével egyszercsak felismertem a legfontosabbat, ami változást hozott. Hogy most már az a pusztító számomra, hogy mennyire büntetem még mindig magam.

– Az addiktológiai konzultáns szakra hogy kerültél?

BT: Az újrakezdés jegyében megkerestem egy addiktológust, hogy  szeretnék az osztályán dolgozni. Akkor még munkát nem kaptam, de felszabadító segítséget igen, azt, hogy  alkalmas vagyok erre a hivatásra. De azt kérte, hogy  szerezzek szakképzettséget, kezdjem el az épp induló addiktológiai  konzultáns képzést, járjak önsegítő csoportba, s akkor nyugodtan visszatérhetek erre a pályára. Mindent megfogadtam és nagy örömömre néhány hónap múlva, már a Szigetvári kórházban dolgoztam. Ez egy szenvedélybetegekkel foglalkozó osztály volt, ahol sok segítséget kaptam a személyes fejlődésemhez is. Itt még a néprajzos múltamból is meríthettem, mikor felkértek arra, hogy az ünnep-csoportok tematikát kidolgozzam a terápiájuk végén lévő betegeknek. Az volt a tematika lényege, hogy milyen módon élhetik át az ünnepeiket “józanon”, hogyan válhatnak az ünnepi rítusok életük szerves részeivé.

–   Onnan, amikor Pestre kerültél, már nekünk is ismerős a történeted, mert nálunk is dolgoztál pár évvel ezelőtt, fél állásban. Aztán alkoholbetegekkel a Félúton Alapítványnál, majd voltál iskolai szociális munkás egy kerületi középiskolában, és most újra nálunk! Az a felépülés-központú modell, aminek az adaptációján dolgozunk most, mit jelent Neked? És mit jelent mindez neked a saját felépülési utadon?

BT: Ma már közel tudok kerülni a hibáimhoz is, merek, sőt tudok velük mit kezdeni. Úgy tudok gondolni magamra, mint egy értékes, szerethető, jó dolgokra képes valakire, akinek önmagában is van létjogosultsága! Már nem akarok senkit megmenteni, de meg szeretném mutatni, hogy lehet szabadnak lenni! Úgy érzem, hogy minden, amit eddig tanultam és megtapasztaltam a saját felépülésemben, azt összegezhetem a mostani munkámban. Mindenestül odaadhatom azt, amim van, mert gazdagnak, elégedettnek érzem magam.

–  Ha egy mondatban kéne összefoglalnod, hogy mi a felépülésbe vetett hited lényege, mit mondanál?

BT: Ahhoz hogy ezt kimondjam, el kell még mondanom, hogy azóta jártam sokat egyéni  pszichoterápiába,  gyászcsoportvezető lettem és  jelenleg járok családterápiás képzésre is.  Tornázom és bár egy 5 alkalmas bérlettel indult, rendszeresen társas táncolni járunk a mostani párommal, és nem utolsó sorban,  a Felsőbb Erőmmel is jóban vagyunk. Tehát nekem a felépülés egy olyan testi, szellemi, lelki kiteljesedést jelent, ahol a szabadságot a sokszínű, aktív élet és a több lábon állás adja.

Barna Erika interjúja