Őszintén szólva

Igazából most már fogalmam sincs, hogy mitől lesznek egy iskola diákjai olyanok amilyenek. Nem tudom kinek és minek van szerepe abban, ha egy osztály diákjai szeretettel és tisztelettel fordulnak egymás felé. Jó lenne tudni, hogy mitől alakul ki egy iskolai közösségben az egymásra figyelésnek az a formája, ahol nyíltan, röhögés, vádaskodás és cinkelés nélkül lehet beszélni szexről, drogokról és másságról.

Szeretek eljátszani a gondolattal, hogy ha iskoláskorú lennék, akkor melyik iskolába járnék szívesen és melyikbe nem. Sokat gondolkodom mostanában ezen és azt hiszem, hogy olyan iskolába szeretnék járni, ahol mindig őszintén szólhatok, ahol nem kell szerepet játszanom és ahol érzem magamon a barátok támogató pillantását akkor is, amikor nyilvánosan olyan dolgokról szólok, amit amúgy csak kevesekkel osztanék meg.

Múlt pénteken a Szily Kálmán Kéttannyelvű Műszaki Középiskola, Szakiskola és Kollégium diákjaival tanultunk együtt a Krétakör Bázison. Amikor az ajtóban megjelent a hatvan középiskolás korú fiú három lány kíséretében, úgy éreztem, hogy most fel kell kötni a gatyeszt, mert ezeknek a srácoknak a szemük sem áll jól. Biztos voltam benne, hogy kőkemény, kihívásokkal teli napnak nézünk elébe. Nem mintha lett volna valaha is probléma a nálunk megforduló arcokkal, de hazudnék ha azt mondanám, hogy nem kell jóval több energia egy masszív fiú csoport szellemi mozgatásához és mentális koordinálásához. Jóleső érzéssel töltött el a tudat, hogy a négyfős tanári karunkban egyedül én vagyok férfi, ezzel is valamennyire kompenzálva éreztem a nem megszokott nemi arányt. Némi szex, élhetőbb város, drogok és média tudatosság volt az aznapi menü.

A tanévnyitó ámokfutásom után négy csoportra bontottuk őket, minden csapat élére egy csoport arcot választva közülük. Már ezen a ponton gyanúsak voltak, ugyanis villám gyorsan, vita nélkül lehetett megtalálni azt a társukat, aki majd minden tekintélyt nélkülözve a csapat központ arca és névadója lesz. Tovább javítandó a nemi arányt, a három lányból az egyik csapat arc lett. Az előítéleteim már recsegtek és ropogtak amikor hozzákezdtünk a közös munkához, az első óra után pedig a többi tanárral szünetben a folyosón suttogtunk össze: Te, ezek nagyon jó fejek!

Hihetetlenül érzékeny és toleráns fiatalokkal volt szerencsénk együtt dolgozni. Pontosak voltak, partnerként kezeltek minket, és egymást támogatva, egymásra reagálva formálták a beszélgetést minden órán. Nem volt cigányozás (manapság ez már nagyon ritka), nem volt nagyképűsködés és kamaszos kivagyiság, de volt helyette nagyon mély és őszinte gondolatok sorozata, ritkán látott nagyfokú nyitottság és rengeteg kérdés és önvallomás. Valahogy úgy éreztem, hogy szívesen elmerülnék ennek az iskolának a világában és jóleső érzéssel töltött el a tudat, hogy vannak közösségek ahol az lehetek akinek érzem magam és emiatt akkor sem kell szégyenkeznem, ha az nagyon más, mint a megszokott, vagy az elfogadott.

A hétvégén sokat gondolkodtam azon, hogy mi volt az, ami annyira megfogott ebben a közösségben. Találkoztam már számtalan nyitott fiatallal, beszéltem száznál több ifjú tehetséggel és ezer mindenre kíváncsi kamasszal. Mindig elvarázsol az erejük és az alkotásra kész akaratuk, de van egy olyan tulajdonság, ami nélkül ezek az energiák nagyrészt szétszóródnak a semmiben. Ez a tulajdonság az őszinteség.

Azt hiszem én ezt tanultam meg pénteken az Egészségiskolában.

Feco