Az eltűnt idő nyomában

A kommunikációs technikák használata természtes és mára kötelező része mindennapjainknak, ami mind a munka, mind a kikapcsolódás, mind a kapcsolattartás, beszélgetés, csevegés, vagy éppen csivitelés (Twitter) megszokott platformja. Ez a fajta „kötelesség” persze számos szempontból erős kényszerekhez vezet.

Ki ne ismerne olyat, aki görcsös email ellenőrzési kényszerben szenved, vagy esetleg olyat, aki akár 5-10 percenként felmegy valamelyik közösségi média felületre, hogy megnézze, milyen újdonságok történtek az elmúlt időszakban – nehogy esetleg lemaradjon valamiről.

A vágy minden esetben ugyanaz: „horror vacuitól”, vagyis az ürességtől való megszabadulás igénye, hogy tudjuk, létezünk, egzisztálunk, jelen vagyunk „itt is” valamilyen formában és képesek vagyunk pozitívan formálni a rólunk kialakult képet, vagy épp megfelelünk a kor látens kihívásainak. Ne tegyük! Próbáljunk saját igényeink, saját időbeosztásunk, saját felfogásunk mentén hatékonyan, gördülékenyen és lényegre törően kommunikálni. A többi úgyis csak üres fecsegés.