Híreink

499 nap van apu és köztem

Lovizer Dani az egyik legfiatalabb munkatársunk, aki idén  január óta félállásban dolgozik a Kék Pontban. Tavaly végzett a SOTE addiktológiai konzultáns szak másoddiplomás képzésen, most mint felépülő szakember került a kezelői teambe. Egy-egy támogató csoportvezetővel, a nemrég indult „Függő szülők kamasz gyerekei”-nek csoportját és egy Józanságmegtartó csoportot vezeti, bár munkája legnagyobb részét az egyéni addiktológiai konzultáció teszi ki. Amikor nem nálunk van, akkor a Veszprém Megyei Gyermekvédelmi Központ lakásotthonos fiataljait keresi fel.

Kék Pont:  Segítőként hogy látod, a te történetedet –  mint egy alkoholista szülő gyerekéét – végül is mikor kezdődött?

Lovizer Dániel: Kisgyerekként még nagyon boldog voltam. Apuval otthon együtt bútorokat szereltem, barkácsoltam a műhelyben, meg besegítettem az építkezésünkön is. Imádtam minden kétkezi munkát és volt is hozzá érzékem. Ha bunkerre vágytam,csak összeszedtem a szükséges szerszámokat meg néhány utcabeli gyereket és építettünk egyet. A házunk mögött egy erdő volt, szabad és kalandos évek voltak azok.

KP: És mikor lett vége ennek az idilli állapotnak?

LD:  Mikor felső tagozatba kerültem már érezhetőek voltak az italozás miatti problémák, egyre több veszekedés, vita feszültség tarkította a hétköznapokat. Végül amikor apám, mint hivatásos tiszt, elment korkedvezményes nyugdíjba, akkor vált igazán elviselhetetlenné a helyzet, már napi szinten ivott. Soha nem lehetett tudni, hogy mire hazaérek részeg lesz –e, akár hétköznap volt, akár hétvége. Erre én akkor azzal reagáltam, hogy a suliban én akartam lenni a legjobb! Mindenkit legyőzni, mindenkinél jobbnak lenni, az összes bizonytalanságomat ezzel akartam ellensúlyozni. Mindennek tökéletesnek kellett lennie, amibe belevágtam, hibázni nem akartam, nem tudtam. A vereséget, sikertelenséget képtelen voltam elviselni. Ha nem ment a foci, akkor csak kapuba voltam hajlandó állni, a kudarcnál veszélyesebbet el sem tudtam képzelni! Soha nem lehettem egy közösségben sem csak egy valaki, nekem irányítónak, vezetőnek kellett lennem! És bosszúálló voltam. Ha valaki megvert, akkor én később nagyon megvertem. Ezzel együtt kitűnő tanuló voltam, a tanárok kedvence.

KP:  Ez a tökéletességre irányuló állandó vágy és igyekezet önmagában is egy időzített bomba. Mikor robbant?

LD: Hetedikben, szilveszterkor. Annyit ittam, hogy  több órás képszakadásom volt Én sohasem voltam képes már az ún. szociális ivásra.  Ha ittam, a hatásáért ittam és szinte mindig lerészegedésig, persze eleinte csak 2-3 hetente, aztán a középiskola kezdetével hétvégenként, rendszeresen.

KP: Azt hogy  édesapád is iszik, összekapcsoltad ezzel?

LD: Akkor még egyáltalán nem. Sőt, a sajátomat sem láttam problémának. Nyolcadik után, mikor betöltöttem a 14-et, elmentem egy gyárba dolgozni, minden hétköznap 6-14-ig.  Meló után pár felesre beugrottam a kocsmába, hogy délután tudjak aludni, hogy egész éjjel bulizhassak és onnan menjek másnap dolgozni, ki is rúgtak. De az ivást folytattam.  Aztán a gimi első évében rátaláltam a spanglira (marihuána, a szerk.) és onnantól azt éreztem, hogy hát ez még a piánál is jobb, főleg ha nem akarom, hogy megérezzék rajtam az alkoholt a suliban!

KP: Mégis fura, hogy sem az ivásnak, sem a füvezésnek ne lettek volna jelei a suliban. Főleg, ha ilyen rendszeres és mértéktelen volt mindkettő…

LD: Eleinte azért igyekeztem kontrollálni a használatom, mert féltem a lebukástól, a következményektől, és egy ideig sikerült is. A gimiben  a rendszeres készülést igénylő tárgyakból lerontottam, de továbbra is jó tanuló voltam, elit iskolába jártam.  Hajtott a vágy, hogy megfeleljek a szüleimnek és az osztályomnak, képtelen lettem volna elfogadni, ha rosszabb vagyok a többieknél. Féltem a kirekesztettségtől, hogy nem vagyok elég jó. Úgy voltam ezzel, hogy ha jók az eredményeim, akkor békén fognak hagyni. És ez működött is.

KP: Nekem az mégis csak nehezen elképzelhető, hogy egy kamaszon, aki sokat iszik, meg szív, hosszú időn keresztül nem veszik észre a körülötte lévő felnőttek, hogy mi a helyzet?

LD: Az első komolyabb figyelmeztető jel az volt, amikor  17 évesen, jogsi nélkül és tök részegen, eltulajdonítottam és totálkárosra törtem apu kocsiját. Két év pártfogói felügyelet lett belőle. De akkor is annyi jött át nekem a rabosításkor, hogy mekkora király vagyok! Képes voltam azzal poénkodni, hogy kirakhatnám profil képnek a rabosításkor készült fotót. Emlékszem, édesanyám erre elsírta magát. Akkor elszégyelltem magam, de meg nem állíthatott. Tipikus alkoholista-játszmás család voltunk: miközben apu ivott, anyu igyekezett fenntartani kifele a látszatot, hogy minden rendben. Rá úgy emlékszem, mint aki erején felül teljesít, dolgozik, éjjelente ül a konyhában és tanul. A nővérem meg már nem lakott velünk. Aztán amikor anyu nem bírta már tovább, elköltözött. Megkérdezte, hogy vele megyek-e, de én nem akartam, mert egy idegen helyen nem lett volna dealerem, és fel kellett volna adnom a totális szabadságot, ez volt magamban rögtön az ellenérvem.  Így otthon maradtunk apuval, ő a ház alsó szintjén, én fent, minimális kommunikációval.

KP: És közben mi történt édesapáddal?

LD: Járta a legkülönbözőbb terápiákat, pszichiátriákat, kapott gyógyszereket… de az állapota mindig csak rosszabb lett. Végül 2007 Szenteste, édesanyám, nővérem és én közöltük, hogy nem nézhetjük tovább a lassú öngyilkosságot, amit művel és magára hagytuk. Édesanyám kora tavasszal hivatalosan is elvált tőle. Ekkor megértette, hogy mindent és mindenkit elvesztett, hogy egyetlen esélye maradt a túlélésre, és elvállalta önként a Szigetvári terápiát is, ahova édesanyámmal együtt kísértük el. A felvételi beszélgetésen aztán engem is kérdezgetett a főorvos. Elmondta, hogy ha én elkezdek rendszeresen inni, 10x nagyobb az esélyem arra, hogy én is alkoholista legyek, és ez betalált. Aztán apu végigcsinált ott egy fél éves kezelést, és azóta is józanodik.

KP: És mikor kijött, te hittél a változásban, hittél benne?

LD: Amikor az első adaptációs szabadságán hazajött és megláttam az arcát, észrevettem, hogy valami megváltozott. De nagyon féltem a visszaesésétől, hiszen anyu ekkor mondta el neki, hogy a terápia alatt, mint támogató fél mellette lesz, de az életét egy másik férfival képzeli el. Az egész család félt, hogy össze fog omlani és újra kezdődik minden. De nem így történt. Miután kijött, folytatta a felépülési programot, a lakóhelyünktől távol voltak csak csoportok, de mégis naponta járt gyűlésekre. Betartotta, amit a terapeutája ajánlott neki: most első a felépülés, éljen a jelenben, és tegyen meg minden nap egy gesztust anyunak, bármit, ami fontos lehet neki!

KP: Ő próbált rád is hatni?

LD: Nem, úgy nem, hogy rábeszélt volna bármire is. Csak ott volt és jelezte, hogy rá számíthatok, ha támogatás kell. De tudta, hogy én vagyok a kulcs.

KP: Benned hogy született meg a változtatás igénye?

LD: Amikor elmentem bicikli túrára a barátnőmmel, csak egy sört akartam meginni egy büfében, de aznapra már KO lettem, és onnantól végig. Felismertem, hogy pont olyan lettem, mint az apám volt. Rájöttem, hogy alkoholista vagyok, és hogy én nem irányítom az ivásaimat, sőt az életemet sem!

KP: És akkor kértél végre segítséget?

LD: Apunak elmondtam, hogy erre jöttem rá, de hogy nem tudom elképzelni azt sem, hogy ha most nem is iszom egy ideig, már soha többet ne igyak az életben! Ő azt mondta, hogy most egyetlen dolog lebegjen a szemem előtt, „Csak a mai nap!” Ami a 12 lépéses anonim közösségek egyik szlogenje. Akkor megtörtént a csoda, 2009. augusztus 27-én feltettem a kezem és kimondtam, hogy egyedül képtelen vagyok, „Valaki” vagy „Valami” – az Isten szótól akkor még féltem – segítsen, mert nem tudok tovább így élni. Aztán elkezdtem én is önsegítő csoportokra járni és olyasmit éreztem, amit azelőtt soha: feltétel nélküli elfogadást, felszabadultságot, őszinteséget, és azt, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal.  Sokáig nem magamért józanodtam, hanem a társaimért, megfelelésből, mert ciki lett volna úgy visszamenni, hogy visszaestem. Később jöttem rá, hogy a felépülésben a tisztaság csak szükséges feltétel, sohasem cél. A minőségi változás, a lelki béke csak akkor jön el, ha lépéseken keresztül dolgozom a saját személyiségemen, és fejlesztem a kapcsolatom a saját felfogásom szerinti Istennel.

KP: Miért végezted aztán el az addiktológiai konzultáns szakot? Miért lett az fontos, ha már úgyis józan voltál?

LD:  2-3 év telt el a józanodásomban, amikor azt éreztem, hogy ha „üzenetátadásra” megyek valahova, tehát ha mesélek a saját alkoholizmusomról és a felépülésemről másoknak, (pl. a régi sulimba is visszahívtak), nagyon jól érzem magam ezekben a helyzetekben. Apu akkor már végzett addiktológia konzultáns volt, és szerettem volna kapni valami jogosítványt én is ehhez a segítői munkához. Tájépítészként sokat kellett irodában ülnöm, amit nagyon untam, sokkal jobban éreztem magam emberek közt. Felépülőként az a célom, hogy másoknak is segítsek, akik még nem józanok.

KP: Csinálsz egy 12 lépéses spirituális programot, de mi minden az a hétköznapokban, ami beépült még az életedbe, mik a fontosak a felépülésedben?

LD: Nekem a hit és a meditáció segít a legtöbbet. Nem tartozom vallási felekezethez, de igyekszem életem minden megnyilvánulásában gyakorolni a lelki elveket. Minden este elkészítem a saját napi leltáromat, sokszor le is írom, és hálás vagyok azért, amit kaptam.  Ha a szakmában azt tanultam, hogy a felépülés egy bio-pszhicho-szociális folyamat, én még hozzáteszem, hogy és spirituális. És egészségesen élek, több mint 3 éve leszoktam a dohányzásról, sokat sportolok. Egy „Fegyencedzés” című könyv és netes videók alapján kidolgoztam egy saját edzésprogramot, azzal foglalkozom napi szinten.

KP: Édesapáddal milyen a viszonyotok?

LD:  Harcos. Mert a legdurvább tükröm. De közben olyan, aki ha nem ehetek egy sütiből, lisztérzékenység miatt, akkor nekem másnap külön süt egyet. Édesanyámmal két éve újra összeházasodtak és most templomi esküvőjük is volt, ami anno kimaradt. A nővérem és én voltunk a tanúik. Apu fantasztikus apa, a  példaképem, hálás vagyok érte.

Kamaszcsoport függő szülők gyerekeinek a Ferencvárosban

A csoportot  Kormos Piroska szociálpedagógus, pszichodráma asszisztens  a H52 Ifjúsági Iroda vezetője és Lovizer Dániel felépülő, addiktológiai konzultáns vezetik. A csoportok ideje csütörtök 16 óra. Korábbi cikkünk itt.

Helye: H52 Ifjúsági Iroda és Közösségi Tér, Budapest, IX. Haller utca 52. bejárat az utcáról

Térkép, amely megmutatja, hogy találsz el hozzánk:

http://old.utcakereso.hu/bp.9.Haller_utca.52.