Híreink

"Mélyen hiszek az egyén önmagáért és másokért való felelősségében."

Erdélyi Tea egy több lépcsős, külső szakembereket is bevonó  kiválasztási folyamat eredményeképpen, idén februártól dolgozik a Kék Pontnál, ügyvezető igazgatóként. Szociológus végzettséggel, és felnőttképzési, mediátori, esélyegyenlőségi tanácsadói képesítésekkel került hozzánk. Nagy nonprofit szervezeti tapasztalattal rendelkezik, sokan ismerik a civil szférában, de az üzleti élettel is voltak, vannak kapcsolatai. Bemutatkozó beszélgetésünket  az első három hónap tapasztalatai utánra időzítettük.

 

 

 

 

 

 

Kék Pont: Miért jelentkeztél a Kék Pont ügyvezetői pályázatára?

Erdélyi Tea: Épp új kihívásokat kerestem, amikor egy ismerősöm, akivel sokat dolgoztunk együtt, mondta, hogy a Kék Pont ügyvezető igazgatót keres. Valamelyest ismertem az alapítvány tevékenységét, de alaposabban utána néztem, és rájöttem, olyan dologgal foglalkozik, ami nagyon fontos, szakmailag nehéz kihívásokat tartogató, ugyanakkor számomra nagyjából ismeretlen, épp ezért vonzó terület. Egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy a szakmailag ismeretlen területen akarok-e dolgozni. Az ügyvezetői pozíció megkívánja a téma iránti elkötelezettséget és érzékenységet, de a mély szakmai ismereteket nem. Ez nem egy operatív vezető dolga, hiszen a Kék tele van remek szakemberekkel. A szakma és a szakmai kompetencia az én esetemben egészen mást jelent, szervezési, irányítási és vezetői kompetenciákat. Azaz mindazokat a dolgokat, amiket az elmúlt húsz évben különböző állami, civil szervezeteknél és KKV-knál összegyűjtöttem. Ezeket középvezetőként és civil szervezet önkéntes vezetőjeként is volt már alkalmam kipróbálni. Így azt gondoltam, eljött az idő, hogy kipróbáljam magam egy nagyobb pályán.

KP: A drogügy egy különösen stigmatizált terület, nem ébresztett benned ez kétségeket, hogy sikerre vihető-e a misszió?

ET: Nem. Egyrészt a Kék Pont húsz éve sikeresen viszi ezt a missziót, hiszen eredményeket ér el, munkáját szakmai és civil körökben is elismerik. Ez a misszió sikerét illetően megnyugtató tud lenni. Másrészt bizonyos ügyekben a siker nem is a probléma teljes megszűnését jelenti, hanem az eszkalálódás megelőzését, kezelését, vagy épp a megoldásban a kritikus tömeg elérését. A drogügy is ilyen terület, szerintem. És ilyen működésű területet már láttam máshol, hiszen dolgoztam fogyatékos ügyben, LMBT és nőjogi szervezetekkel, pszichiátriai betegek munkarehabiliitációjában, érintőlegesen hajléktalanok és tartós munkanélküliek foglalkoztatásában.

KP: A Kék Pont egy majd 20 éves, sokat megélt, nagy változásokon átment szervezet, amelynek az elmúlt 10 évben nem volt ügyvezetője.  Most, hogy te lettél az, hogyan látod –  alig három hónap után –  milyen célok lettek a prioritások, az első hónapok után miben vársz/remélsz eredményt?

ET: A Kék olyan, amilyennek gondoltam. Profi, összetartó, nagyon erős szakmai csapat, kreativ ötletekkel és egészen jól optimalizálható feladatfelosztással, nagy teherbirással. Ugyanakkor küzd a hazai civil szervezetek legtipikusabb betegségeivel, a túlterheltséggel, amit időnként a prioritások hiánya okoz, és a forráshiánnyal. A kettő találkozása hosszú távon a szakmai munkára is kihathat, a csapat erősségét bizonyítja az, hogy ez eddig nem történt meg. Ezzel együtt ez a kettő, a prioritások felállítása szakmailag, illetve a források felkutatása a két legfontosabb feladat. Mindkettő olyan téma ráadásul, amit folyamatosan figyelemmel kell kísérni, mert a világ változik, így az azonos misszió érdekében a stratégia időszakonként változik, ahogy időről időre változnak az elérhető és elérendő források is. Ezt az igényt a priorizálásra, ezáltal a kapacitások jobb szervezésére a csapatban is érzem – azaz elég egyértelműen meg is fogalmazták. Így pedig, hogy konszenzusos a cél, a munka is könnyebb. E mellett praktikus áttekinteni a szervezeten belüli folyamatokat is. Bár azt gondolom, hogy a rendszerszervezés és folyamatoptimalizálás a csapatból egyedül az én fétisem, ugyanakkor tudom azt is, hogy az eredményeknek a csapat minden tagja örülni fog majd, hiszen azok mindenki munkáját megkönnyítik és mindenki kapacitásait tehermentesítik. Ezek persze nem néhány hónapos feladatok, az első kisebb eredmények fél év után várhatóak, a komolyabb változáshoz pedig legalább egy év kell.

KP: A szenvedélybetegek segítését illetően mit gondolsz a  a civil, a kormányzati, és a forprofit szcéna  – felelősségvállalásáról?

ET: Azt, amit bármely más témában a társadalmi felelősségvállalásról. Elsősorban mélyen hiszek az egyén önmagáért és másokért való felelősségében. És hiszek a közösség erejében: abban, hogy a helyi közösségek egyfajta szociális hálóként tudnak működni, és hatékonyan kezelni némely helyi problémákat – támogatni például a szenvedélybetegek felépülését. Ugyanakkor tudom, hogy ehhez a helyi közösségnek sokszor szakmai segítség kell – a szenvedélybetegségek és szenvedélybetegek kezelése tipikusan ilyen terület. Épp ezt a segítséget tudják adni a civil szervezetek. Az államnak pedig dolga törődni a kisebbségekkel, a hátrányos helyzetű emberekkel, azokkal, akik fizikai vagy mentális gondokkal, vagy akár valamilyen szenvedélybetegséggel küzdenek. Ám az államgépezet egy erősen hierarchikus és bürokratikus képződmény, így szükségképpen lassan reagál. Bizonyos ügyek kezeléséhez túl lassan. Ez nem feltétlenül hibája, inkább tulajdonsága, amivel dolgozni kell. Viszont épp ezért nem várom az államtól, hogy központosítottan, fizikálisan is megoldja ezeket az ügyeket, sokkal inkább azt, hogy használja azokat a kisebb és rugalmasabb szervezeteket, amelyek képesek adekvát megoldásokat kínálni. Például a civil szervezeteket. Az állam dolga ezért leginkább a civilek támogatása. Főként egyszerű, koherens, átlátható jogszabályokkal, amik kialakításába a szakmai civileket is érdemben bevonják, másrészt következetes és támogató kommunikációval, nem utolsó sorban szolgáltatásaik megvásárlásával. E mellett netán olyan kiegészítő támogatásokkal, amiket ezek a civilek olcsó eszköz, telephely vásárlásra vagy bérlésre, szakmai fejlesztésre, ezen belül is a szakembereik továbbképzésére fordíthatnak. És a piaci szektor? Jelenleg ennek sincs több hagyománya Magyarországon, mint az egyéni felelősségnek. De valami alakul, méghozzá jónéhány jelentős munkáltató kezdeményezésére, viszonylag tudatosan. Ez a jó hír, meg az, hogy ez a piaci szektorban dolgozókon keresztül pozitívan hat majd vissza az egyén felelősségére. A piaci szektorban egyébként nagyjából két dolog van, ami a civileknek nincs, és az államnak se túl sok: pénz, illetve szakértelem bizonyos dolgokban, amik nem tartoznak ezeknek a civil szervezeteknek a szakmai körébe. Ezek gazdasági, marketing, menedzsment és IT kompetenciák, amikben a hazai civil szektor egyelőre nem olyan erős. Ezek nyújtásával és konkrét, anyagi vonzatú megrendelésekkel tudja a piac a saját felelősségét kifejezni. Azt gondolom, hogy ez egyre fontosabb lesz, ahogy szép lassan majd mi, civilek is beletanulunk, hogy milyen együttműködéskre van szüksége cserébe a piacnak. Ha az ember civilként más emberek problémáira kínál megoldást, van útja a piachoz, hiszen a piaci szektorban is emberek dolgoznak – és ezt már a piaci szektor munkáltatóinak nagy része is tudja.

KP: Mit gondolsz a felépülésről és neked az mit jelent a saját életedben?

ET: A felépülés egy szervezet életében leginkább megújulás, újra meg újraépülés, folyamatos változás. A módszerek, eszközök, stratégia változása annak érdekében, hogy az eredeti vízió az irányzékban maradjon. Ez most mellébeszélésnek tűnhet, de mondjuk inkább, hogy hasonlat. Általában ilyesminek látom a felépülést, és ilyennek az én életemben is. Egy soha véget nem érő útnak, amire, ha visszatekintek, ma mindig jobb ember vagyok, mint tegnap voltam – bármit is jelentsen ez. És, hogy meddig lehet épülni? Még nem tudom. Ezt majd kérdezd meg következő életünkben, hátha emlékezni fogok!

KP: Szted a  felépülés lehet menő üzenet?

ET: Hogy menő? Ezen így még nem gondolkodtam. Az alapján, amit az előbb mondtam, biztosan. Spirituális értelemben. És van valami a mai világban, ami effelé a spiritualitás felé tart, amiben benne van a társadalmi felelősség, a felépülés, meg még egy rakás egyéb pozitív fogalom, mondjuk, hogy érték, ami válasz lehet erre a 21. századi anómiára. Ilyen értelemben igenis menő dolog, amiből divat lehet, mint a fittnessből (ami egyébként filozófiai síkon, már ha ez a sík értelmezhető ez ügyben, nem is áll olyan messze a felépüléstől).