A felépülési mozgalomban van az esély

Prof. Rácz József pszichiáter a kezdetektől, 1997 óta szakmai vezetője a Kék Pontnak. Civil szervezeti munkássága mellett a Semmelweis Egyetem addiktológiai konzultáns szakának létrehozója és tanára, az ELTE PPK Tanácsadás Pszichológiája Tanszék vezetője. Tagja volt a jelenleg érvényben lévő Nemzeti Drog-ellenes Stratégia kidolgozói munkacsoportjának, személyesen is támogatta a felépülés-központú szemlélet hangsúlyozásának dokumentumba kerülését. A stratégia körüli éles viták után határozottan kivonult a hazai szakmapolitikai diskurzusból, de a Kék Pont, azóta már bezárt tűcsere programja körüli vitákban többször is megszólalt, amíg még értelmét látta.  Sokat publikál, de keveset beszél. Nemrégiben egy saját, szervezeti stratégiai  napunkon a Kék Pontban meghirdetett új irányról beszélt a szakmai stábnak, amit most egy amolyan „kihangosított”, nyilvánosságra hozott beszélgetés formájában idézünk vissza. A Kék Pont ez év márciusától tervezi a Felépülés- Központú Modell (FKM) alapján történő megújulását, jelenleg belső képzéseken vesznek részt a munkatársak.

– Hova vezetnek vissza a felépülési mozgalom gyökerei a világban?

RJ: Egyértelműen Amerikába. Egyfelől onnan indultak el a 12 lépéses anonim mozgalmak, amelyek a sorstárs közösség támogatására építenek, másfelől onnan indult el az 1970-80as évek pszichiátriai kritikája is. Ez nem keverendő össze az anti-pszichiátriai mozgalmakkal, mert ezt a magukat „túlélők”-nek nevezők, az ellátórendszer használói, elszenvedői, vagyis a „betegek” indították el. A fogyasztói megközelítésből egyre többen láttak rá a rendszer elégtelen hatékonyságára.

– De miért nem találkozott ez össze az anti-pszichiátriai mozgalmakkal?

RJ: Talán mert az túl elitista szemléletű volt, túl elvont. A „betegeknek”, a használóknak más igénye volt az elégedetlenségük és a szükségleteik megfogalmazására. Ennek a sokszor konfrontációs megközelítésnek volt folytatása a felépülési mozgalom, ami már partnerségre törekedett az időközben megreformált pszichiátriai ellátással.

– Mi hozta az áttörést a felépülés-központú gondolkodás elterjedésében?

RJ: Az USA „népegészségügyi főorvosa”  – az ún. Surgeon General – először  1999-es jelentésében tűzte ki a mentális egészséggel foglalkozó szervezetek számára a felépülést mint megközelítést és mint célt is. Ez a jelentés érthetővé tette már, hogy a felépülés nem egyenlő a szermentességgel, vagy a sokak által áhított „gyógyulással”, az új igény túlmutatott az egészség témakörén. Egyfajta életminőséget jelentett, azt, hogy a felépülő állampolgár aktív tagjává válhat a társadalomnak. Ez utóbbi egybeesik a WHO egészség -definíciójával. (Az egészség a teljes fizikai, lelki és szociális jól-létet jelenti, nem pusztán a betegség vagy a rossz életkörülmények hiányát, WHO, 1948, de ezt a fogalmat az életminőség irányában jobban kibontja később WHO, 1993, –  a szerk.)

– És miért hívhatjuk azt az amerikai változást mozgalomnak?

RJ: A méretei és a formái miatt egyaránt.  A tömegek miatt, amelyek csatlakoztak e célok elérése érdekében,  és eszközeiben, megjelenési formájában is mozgalmi jegyeket hordoz a jelenség: felvonulások, nagy létszámú összejövetelek, felépülési központok  jöttek létre mindenhol, a Recovery jegyében. Egyre több cég kezdett felvállaltan felépülőket foglalkoztatni, sőt, a felépülők maguk is létrehoztak cégeket. Felépülni vonzó lett és divatos.

– Itthon a felépülőben lévő, egykori drogfogyasztó, ha állásinterjúra megy, éppen hogy igyekszik elhallgatni a múltját, hogy ne rontsa az esélyeit. Nálunk még védett munkahelyek is alig-alig vannak a stigmatizáltság okán. Az USA-ban nem voltak a felépülőkkel szemben félelmek, pont azon a kontinensen, amely a munkahelyi drog-és alkohol megelőző programok őshazája is?

RJ: Ott rájöttek arra, hogy a felépülők nagyon jó munkaerők! Hogy ők kevésbé hiányoznak, fegyelmezetten dolgoznak, erős a motivációjuk. Szeretnek együtt lenni és mivel bizonyos értelemben könnyebb is nekik egymás társasága, ezért külön utazási ügynökségek is alakultak számukra. Nekik és róluk szóló életmód-magazinok jelentek meg, felépülő sztárokkal és hősökkel. Amerika praktikus ország ebben is.  Ahol új, fizetőképes kereslet születik  – márpedig éppen ez a felépülés  lényege, a visszatérés vagy  az újjászületés esélye  –  ott a piac is kiépül, új szolgáltatási paletta alakult körülöttük.

– Európában ez mikor és hogyan lett népszerű? Ehhez a 12 lépéses programok  világszerte jellemző elterjedése elég volt?

RJ: Nem, a 2010-ben megszületett angol drogstratégia adott ennek nagy lökést. A stratégiát megelőzte egy kutatás, ami az előző stratégia hatásait vizsgálta. És a közvélemény valósággal sokkolódott, amikor szembesült azzal, hogy a bevont kliensek egészen kis hányada éri el a vágyott szermentességet, az absztinenciát. A legnagyobb visszhangot talán a metadon-programok (helyettesítő gyógyszeres kezelés heroinistáknak – a szerk.) eredményei váltották ki, mert nem értették az emberek, hogy miért kell valakiket akár évtizedekig is metadonon tartani, miért nem az a cél, hogy elengedjék azt a szert is és végre józanul éljenek? Felerősödött az a kommunikáció, hogy az nem gyógyulás, ha például valaki  a terápia után is az utcán él. Azt már nem tekintették  felépülésnek.

– De akik anno minket támadtak a nyolcadik kerületi tűcsere program miatt, és még az évi 6 millió Ft-os állami támogatást is sokallták, éppen arra hivatkoztak, hogy mi is aktív fogyasztókat „szolgálunk ki”…

RJ: Óriási különbség, hogy egy régóta elhanyagolt, kezeletlen és tömeges, helyi droghasználatot a krízishelyzetben hogyan kell managelni! Ott a HIV/AIDS  megelőzés  elsődleges szempont  és az döntő érv kellett volna hogy legyen, hogy egy HIV fertőzött kezelése évente kb. egy millió Ft-jába kerül az adófizetőknek! Márpedig abban a kerületben több ezer fős injekciós droghasználatot tapasztaltunk. Tehát éppen hogy a költséghatékonyság végett kellett volna még többet áldozni a tűcserére, és közben sürgősen kiépíteni az általunk mindvégig szorgalmazott helyi ellátórendszer további szintjeit!

– Ez  a szemléletváltás Angliában nem vezetett egyfajta  ártalomcsökkentés-ellenességhez?

RJ: Bár a konzervatív párt hatalomra kerülésével született meg az új stratégia, mégsem lett lesöpörve az ártalomcsökkentés. Nem valami ellen fogalmazódott meg egy irány, hanem valamiért. Továbbra is támogatják az ártalomcsökkentő programokat is, és még ha át is tevődtek a hangsúlyok, nem  engedik őket elsorvadni. A szakmapolitika belátja valamennyi terület szükségességét, és a politikai nem játssza ki őket egymás ellen.

– Amikor az új Nemzeti Drog-ellenes Stratégia kidolgozói munkacsoportjában voltál, ott felmerültek ehhez hasonlóan praktikus, költséghatékonysági szempontok, esetleg volt igény  a tervezéshez szükséges költséghatékonysági vizsgálatokra?

RJ: A retorika szintjén igen, de aztán ezek elsikkadtak.  Komoly szakmapolitikai szándékot nem éreztem a döntéshozói oldalról.

–  És a felépülés-központú modell, ezzel a típusú nagyobb  elszámoltathatósággal hogy tud számolni, illetve elszámolni a szenvedélybetegség azon természetével, hogy  itt bizony gyakori a visszaesés?

RJ:  Éppen hogy a  terápiás paletta sokszínűsége a garancia arra, hogy egy visszaesés után valaki kipróbálhat mást is, ha akar! Van, akinek a 12 lépéses program segít, van, akinek az nem tud, mert riasztja például az anonim programok spiritualitása, vagy hívőként esetleg túl megengedő neki az ottani , konkrét valláshoz nem köthető hit és szemlélet. A felépülés központú modellben a választás szabadsága kiemelt jelentőségű.

–  Mit látsz a legjelentősebb akadálynak abban, hogy elterjedjen itthon is a felépülés- központú modell?

RJ: Nálunk éppen zajlik a kórházátalakítás és folynak az intézményrendszer  centralizálására irányuló  folyamatok, ami a pszichiátriát is érinti. Miközben pont a kliens-közeli ellátás erősítése lenne a kívánatos,  a morális megközelítés rányomja mindenre a bélyegét. Csak meg kell nézni, hogy néznek ki az addiktológiai kórházi osztályok vagy addiktológiai gondozók, miközben más osztályok, sokszor ugyanabban a kórházban, a Grace Klinika világát idézik! Amíg ebben a bio-medikális rendszerben gondolkozunk és erkölcsi vétségként kezeljük a szenvedélybetegséget, addig nagyon nehéz lesz.

– De ha ilyen komoly ellenérveid vannak, akkor mi miért vágjunk bele mégis ennek a felépülési-modellnek az adaptációjába?

RJ: Mert nem vagyunk egyedül. A Szigetvári Kórházban már 25 éve dolgoznak ezzel a módszerrel, a Minnesota modellben, de  Debrecenben, vagy a fővárosi Nyírőben is  e szerint működnek, hogy csak pár példát említsek! De nem sorolom a többieket, nem akarok senkit sem megbántani azzal, hogy kihagyom.  A tapasztalati szakértők közül is egyre többen kapcsolódnak be a terápiás munkába. Mi most nem találtunk ki  semmi újat, csak hozzá szeretnénk ahhoz járulni, hogy a meglévő erők egy ernyő alatt végre összeérjenek, és ehhez mi módszertani eszközöket, láthatóbb felépülési útvonalakat kívánunk adni! Egy kis lendület kell a hazai felépülési mozgalomnak is.

Barna Erika interjúja

A Felépülési diskurzus kapcsán korábban megjelent írásaink itt követhetők.