Mindig a felépülési úton

A Kelet-Londoni egyetemen végzett pszichológia és tanácsadás alapszakon, majd tavaly elvégezte az integratív pszichoterápia és tanácsadás kiegészítő szakot is. Éveket élt New Yorkban és Angliában. Londonban, a „helyi nyócker” negyedében volt munkatársa egy felépülési központú szemlélettel dolgozó civil szervezetnek. Korábban dolgozott a Kék Pont megboldogult tűcseréjében, a békásmegyeri City Artban volt ügyelő és kerékpáros műhelyt vezetett, s mindkét ambulanciánkon konzultált. 2014 ősze óta felépülési koordinátorként meghatározó szereplője a Kék Pont megújulását jelentő brit felépülési – modell adaptációjának. Műsorkészítő a Tilos Rádióban, jelenleg a bölcsödei beszoktatás embert próbáló heteit éli Jerkó fiával. Takács Józseffel, „Jocival” beszélgettünk a kinti tapasztalatokról, megnyitva ezzel a Nemzeti Drog-ellenes Stratégiában is sokat emlegetett, de mindeddig homályban maradt felépülés-központú szemlélet kék pontos diskurzusát.

– Legutóbb egy évet dolgoztál a londoni Lifeline szervezetnél, ők milyen környezetben működnek?

TJ:  London Hackney kerületében volt ez a központ, amire talán nem túlzás azt mondani, hogy a helyi nyócker. Nagyszámú brit bevándorló közösségek élnek itt, vietnámi, karibi, kurd, pakisztáni származásúak, általában azok a másodgenerációsok, akik a gyarmati területekről jöttek. Egyszerre van jelen a szegénység és a gentrifikáció is. Pont úgy lehet elképzelni, mint nálunk a belső rehabilitáció alatt álló belső pesti kerületek vegyes jellegét. És vannak stigmatizált kerületrészek, ahol az erőszak, az utcai bandák nagy múltra tekintenek vissza. Hírhedt volt korábban pl. a Murder Mile útszakasz, ahol csak gyorsan és felhúzott ablakú autókkal volt tanácsos áthajtatni, de ma már ez is átalakulóban. A Lifeline két másik szervezettel együtt volt egy önálló épületben.

– Civilek voltak ők is?

TJ:  Is-is, ők is indulnak nagy tendereken és komoly önkormányzati támogatásokkal működnek. Az egyik szervezet volt azARC (Alcohol Recovery Centre), a National Health Service hálózat egyik helyi szervezete, ahol alkoholbetegeket fogadtak, de sok közös kliensünk volt. Náluk erősebb volt a medikális szemlélet, több orvos, nővér dolgozott ott, mint nálunk, komoly múltja van a szervezetnek. A különbséget talán úgy lehet érzékeltetni, hogy míg az alkohol probléma kezelése a kórház felől, a drogé az utca felől indult el.

– Kicsit hasonló a történet a mienkhez, hiszen a drogszakma itthon is a civilekkel indult.

TJ: Mondhatjuk, igen. A harmadik szervezet a WDP (Westminster Drug Project) volt, akik bűncselekmények elkövetőinek kínáltak „elterelés”-szerű szolgáltatásokat. Fontos, hogy Angliában minden megszerzésre irányuló bűncselekményt elkövető (rablás, betörés, autófeltörés, stb.) letartóztatottat tesztelnek heroinra és kokainra, és egy szociális munkás még az őrsön kapcsolatba kerül az érintettekkel. Illetve ez a szervezet a börtönből kikerültek integrációján is dolgozott, egyéni gondozással.

–  Ehhez képest a Lifeline-nál mi volt a Te konkrét feladatod?

TJ: Felépülési koordinátor voltam – mint most itt a Kék Pontban is – drogfüggőkkel foglalkoztam. Olyasmit csináltam, mint amit itthon egyéni esetkezelésnek hívunk, naponta minimum 7-8 kliens volt hozzám beírva, de előfordult, hogy 10-en is jöttek. Ők nagyon különböző állapotban voltak. Kb. 60%-uk crack és heroin együttes használó volt, a többiek vagy ezt, vagy azt használtak, mindössze 5%-uk volt mefedron használó, és/vagy füvező. A munkát ott erősebb felépülési szemlélettel végeztük, mint ma az itthon jellemző.

– Mi ennek a különbségnek a lényege?

TJ: Kicsit félve mondom, mert talán kiüresedett már ez a szó, de holisztikusabb szemléletben működtettünk mindent. Az ottani gondozásban jóval nagyobb hangsúlyt kapott a különböző támogató szolgáltatások, aktivitások integrálása. A közösségi aktivitások, a társas kapcsolatok épülését jobban szolgálta az a gyakorlat. A felépülési út a felépülési epizódok összessége, és a koordinátornak az a dolga, hogy ezeket segítsen integrálni.

– Ez utóbbi valóban nagyon hasonló a mostani rendszerünkhöz, hiszen nálunk az ambulanciák szociális munkásai az „kliensgazdák”, akik a kötelező állapotfelmérések után különböző szakemberekhez- orvos, pszichológus, konzultáns, jogász- delegálják a klienseket.  Mitől más mégis a két módszer?

TJ: Nem arról van szó, hogy amit eddig csináltunk, az ne lenne jó, sőt! Csak egy 180 fokot most fordítunk rajta! Eddig úgy mértük fel az állapotot, hogy a veszteségekből, hiányosságokból, a szociális, egészségügyi, jogi, mentális, fizikai, stb. hendikeppekből indultunk ki, és arra terveztünk vele együtt terápiás célt. A felépülés-központú modellben nem kockázat-menedzselést végzünk, hanem a felépülési tőkét határozzuk meg. Abból indulunk ki, hogy milyen erősségei, meglévő készségei vannak a hozzánk fordulónak. És ehhez rendelkezésre áll egy nagyon hasznos és plasztikus eszköztár is, a felépülési térképekkel, amivel most ismerkedünk itthon a Kék Pontban is! A következő hetekben, hónapokban sokat fogunk erről beszélni, most indulnak a belső módszertani képzéseink is. 60 klienssel dolgoztam együtt, mint afféle „megtestesült lelkiismeretük”, aki tudta, hogy mikor, milyen ellátást kapnak, mindent. Például ha valaki metadon programba járt közülük, (ez egy heroinistáknak szóló helyettesítő gyógyszeres kezelés- a szerk.), de láttam, hogy csak a receptet kiadó munkatársat, a „felírót” keresi fel, akinek valóban ennyi a dolga ezen a poszton, de nem jár konzultálni is, akkor én beszéltem vele erről! Ott a stabilizálás után elvárás volt a csökkentés is, tehát a célokat mindig ébren kell tartani a kliensben.

– Azért a 60 kliens innen nézve nagyon darálónak tűnik nekem…

TJ:  Mégis élhető és hatékony volt, mert voltak köztük telefonos konzultációra bejelentettek, és nem fix időket töltöttünk együtt személyesen sem. Az egyéni helyzettől függött, mennyit kellett találkoznunk.

– Mit és hogyan hoztak a rendszerbe a kiegészítő szolgáltatások?

TJ: Úgy képzeljétek el az egész épületet is, hogy egy „betoppanó” térbe (drop-in) érkezett mindenki. A konzultációi mellett nagy gondot fordítottunk a személyiség kibontakoztatására, és a szabadidő – ami egy felépülő drogfüggőnél életveszélyes lehet- hasznos eltöltésére. A választási lehetőségek széles tárházában volt lehetőség meditációra, kórusba, olvasókörbe járni, kézműveskedni, sportolni, még felsorolni is nehéz, mennyi minden közül választhattak.

– Honnan volt mindehhez emberi erőforrás?

TJ: Nagyon fontos kérdés! Ezeket a szakmai stáb tagjai és önkéntesek tartották, illetve maguk a felépülők. Volt olyan felépülő, aki szociális juttatási –tanácsadó volt, erre képeztette ki a szervezet, s e téren bármelyikünknél többet tudott. Az egész szociális juttatási rendszert kívülről-belülről fújta. Ő egy olyan tudást kapott a beiskolázása révén, amivel bárhol nyugodtan elhelyezkedhet. A stáb tagjai pedig szintén komoly HR potenciált jelentettek, persze a 35 órás heti munkaidejük terhére. ..

– Tehát a szakmai team egy pozitív szemlélet jegyében netán egyfajta kiégés-megelőzésként is végezte ezt a munkát?

TJ: Nem pusztán pozitivizmusról van szó, ezek direktívák voltak a dolgozók felé. Egy 10 modulból álló tréning csomagot mindenkinek teljesítenie kellett a próbaideje alatt, aki ott akart dolgozni. Ennek ugyanúgy része volt a munkahelyi egészség-és biztonsági szabályok, a tűzrendészeti és elsősegélyszabályok, mint más. És ezen túl vannak az egyéb, készségfejlesztő szakmai szolgáltatások, vagy a dolgozók hobbiszerű szenvedélyeire épített különböző kreatív programok. Volt egy jó vastag portfolió-szerű munkafüzetünk, amibe minden szerepelt, és mindenki kapott belőle.

– Nálunk, Mo-n, ami kötelező és ráadásul szabályzatszerű, annak nincs bearanyozva a fogadtatása.

TJ: Ott ez egyáltalán nem így van. Ami kötelező, az tényleg nem a szakemberek ellen van, hanem értük, és ezzel ott mindenki tisztában is van. Ha a szakmai teamben dolgozó úgy tart filmklubot alkalmanként, hogy ő maga imádja a filmeket, a mozit, és szórakozás is egyben neki ezt másokkal együtt működtetni, akkor az visszahat rá is, nyilván jobban érzi magát a bőrében ő is. Akkor lehet kölcsönösen élményszerűen együttműködni a kliensekkel.

– Ki és hogyan monitorozza, értékeli, hogy ez a munka eredményes-e a központban?

TJ: Többen is, és ez is rettentően fontos! Az ottani OEP támogatásnak megfelelő összeghez olyan konkrét mutatók vannak rendelve, amit folyamatosan ellenőriznek, mint bármelyik profit-orientált cégnél, és ez ott a világ legtermészetesebb dolga, pedig szociális szférában vagyunk! Ha valaki nem teljesíti a normát, akkor nem kapja meg a bónuszát, sőt, a mienkhez hasonló szociális, normatíva-jellegű támogatás három éves újraszerződési pályázatán is rosszabb esélyekkel indul. Persze, ehhez kell a bónusz- lehetőség, és az is, hogy alapjáraton is biztonságosan, stabilan működhessenek ezek a szervezetek, amihez ott megkapják a szükséges és reális állami támogatást. A legnagyobb élményem az volt a kinti munkám alatt, hogy mennyire hatékonyan bír működni egy jól kitalált rendszer, amikor támogató a szakpolitikai környezet, és hazaérkezve látom, hogy mennyivel nehezebb, amikor mindezt szinte „utcai harcban” kell csinálni!

– Akkor? Van itthon ennek esélye?

TJ: Muszáj megpróbálni!  Előbb-utóbb a hazai szenvedélypolitika vezetői is rájönnek, hogy nincs más lehetőség, együtt kell működni és tényleg sokkal komolyabban kell támogatni a civileket, mert nélkülük bajban leszünk…

barna erika interjúja

a felépülésről folyt. köv. …