"Nedves fából is lehet tüzet rakni" – Interjú Zsarátnokkal

Egy tavaly decemberi, szép  tavaszi napon bejött a barátnőjével a Kék Pont nyolcadik kerületi tűcsere programjába és nem csináltak egyebet, csak figyeltek, kérdeztek, beszélgettek, időt szántak az ismerkedésre. Aztán amikor legközelebb váratlanul beállított, hozott két vadonatúj asztali számítógépet, monitorokkal, és egy laptopot a stábnak. Ja, és azt kérte, állítsunk össze egy 1 millió Ft értékű listát, arról, hogy mire lenne még nagy szüksége a programnak.

Ő Zsarátnok. (a fotó is az övé, ahogy írta, “100% hazai, a tanyáról”)

KP: Honnan a beceneved?

Zs: Régi dolog. Parazsat jelent. Gyerekkorom óta túrázok, foglalkoztatnak a “vadonban”  túlélés praktikái, ahol a tűz a legfontosabb,  és baráti társaságban is én vagyok általában a tűzfelelős. Barátnőm legtöbbször azt emlegeti, hogy egyszer szakadó hóban, nedves fából is tudtam tüzet rakni. Nincs jobb és kitartóbb túratárs nála!

KP: Utoljára mikor került erre sor?

Zs: Most karácsonykor. Vettünk egy tanyát Budapesttől több száz kilométerre, amin egyelőre semmi, de semmi nincs. De mindenképpen ott akartunk aludni Szenteste, és bár jutott még az odaútra egy kardántengely törésünk is a kocsinkkal, megcsináltuk. Sátorban aludtunk, bográcsban főztünk, nagyon jó volt.

KP: Most az agglomerációban éltek. Ezek szerint az nem elég vidék nektek?

ZS: Dehogy! Nem szeretjük a nagyváros közelségét, és akkor még finoman fogalmaztam, sőt, még a kicsit se igazán. Bár én eredendően városi vagyok, a barátnőm kerttel, háziállatokkal körülvéve nőtt fel, neki ez ismerősebb terep. Gazdálkodni akarunk, megteremteni magunknak azt, amire szükségünk van. Ilyenkor, ha bejövünk Pestre, máris érzem magamon, hogy sokkal feszültebb vagyok. Én olyan helyen szeretnék élni, ahol állatokat tartunk, biogazdálkodást vihetünk, ahol csak magunk vagyunk, és erre készülünk minden időnkben. Otthon rengeteg filmmel és könyvvel vagyunk már körülvéve, ami mind a tervezésben segít.  Most még a legnagyobb türelmet kívánó részénél tartunk, a szükséges engedélyeket kell beszereznünk, mindig újabbat és újabbat… De érdekes módon, ott a faluban még az ügyintézés is kellemesebb, ha bemegyünk az önkormányzatra, rögtön ketten pattannak fel segíteni.

KP: Tanyára készülsz, miközben Bp. egyik legzűrösebb kerületének egyik legvitatottabb programját támogatod, a tűcserét, közvetve, az aktív droghasználókat…

Zs: Így van. Ezt inkább érzésből csinálom, nincs mögötte valami nagy adományozói stratégia. Hallottalak titeket beszélni a Tilosban, arról, hogy a kerületi önkormányzat betámadott titeket és hogy felbontották veletek az együttműködést. Meg hogy jöhet a HIV bomba! Hallottam és felkavart, hogy ennyire nem számít azok véleménye, akik ismerik a terepet, az érintetteké, a szakmáé. Az AIDS bekerülésének ennyire nincs valós súlya, hogy le sem ülnek veletek, meg sem hallják, amit mondotok? Egyrészt felháborít, hogy Magyarországon mindig úgy van, hogy amikor relatíve olcsón meg lehetne még oldani egy problémát, akkor nem oldjuk meg, aztán később, majd ha hatalmasra nőtt, akkor keressük, hogy mit tegyünk! Másrészt nem szeretnénk, hogy a hamarosan megszületendő gyermekünk egy AIDS robbanás utáni Magyarországon nőjön fel. Ezek után határoztuk el, hogy próbálunk valamivel segíteni. Amúgy a szüleim révén tanultam meg, hogyan lehet támogatni jó ügyeket, felajánlásokat tettem többször a Tilos Rádió Maratonján is. Néha adok eszközöket, játékot, még a hangszereimet is felajánlottam, amiről tudtam, hogy eladni sosem fogom, annyira fontosak nekem, de így jobb célt szolgálnak! És bármivel tudjuk,segítjük munkájukat.

KP: Milyen benyomásokat szereztél, amikor eljöttél a programba, mi volt az, ami meggyőzött arról, hogy a támogatásod jó helyre kerül?

ZS: A legmeghatározóbb az volt, hogy bementünk, és ez egy kicsit sem lepusztult hely. Hogy teljesen kulturált környezetet teremtettetek bent, hogy az a helyiség szép és jó a hangulata, s mindez ott bent, a gettó közepén! Ez nekem nagyon bejött. Ez az odajáróknak is sokat adhat, hiszen többségük, gondolom nagyon lepattant környezetben él, és ez is egy fajta minta lehet. Látják, hogy így is lehet, de mindezt úgy, hogy itt ők szívesen látottak, itt emberként beszélnek velük. És hogy arra az időre, ha leülnek, beszélgetnek veletek, akkor egy pillanatra olyan, mint ha ők is egy normális világban élnének. Ha csak egy rövid időre is, de kiszakítani őket a megszokottból , akár csak legoval, puzzle-val, csajoknak szóló dolgokkal, nem tudom. Szerintem ez segíthet, ez megfogott. Ezért adtam, amit tudtam.

KP: Te jómódú vagy?

ZS: Nem, a szüleim azok, én csak szerencsés vagyok: nekem sok jutott. Ennek volt jó és rossz oldala is. Sok helyen jártam, többet láttam a világból, mint az átlagember. Cserébe viszont mindig nagyon “jófiúnak” kellett lennem. És még így is én voltam az, aki gimiben azért kapott igazgatóit, mert hangosan nevettem, és ha valamiben hibát láttam, akkor sem volt szabad kritikusnak lennem, hiába próbáltam a logikát előtérbe helyezni.  A szüleim elváltak és én anyámmal maradtam. Nem volt jó történet, nem szívesen beszélek erről.

KP: Van valami feltételed a támogatásodhoz felénk, amit elvársz, amit látni szeretnél majd a jövőben?

ZS: Van. Kitartást tőletek továbbra is. Mit kérjek mást, hogy szúrjanak kevesebben? Az nem rajtatok múlik. Majd néha még eljönnénk dumálni, körülnézni, csak hogy lássuk, mit sikerült elérni. Én már a tanyán akarok lenni, dolgozni ott nyugiban és jókat főzni. Alig várom, hogy ott magunk lehessünk!

(barna era interjúja)